| Páratlan, mégis ismeretlen kultúra |
| Írta: Daróczi Ágnes |
| 2014. február 14. péntek, 10:13 |
Régi cigány szótárak és folklór szövegek – ezzel a címmel jelent meg a Bari Károly közel tizenkét évi munkáját közreadó háromkötetes kiadvány a Hagyományok Háza gondozásában 2013-ban. A négy évtizede Erdély és Magyarország eldugott településeit, cigánytelepeit járó néprajzos költő páratlan gazdagságában tárja elénk ennek az évszázadok óta itt élő, mégis ismeretlen népnek a kultúráját.
Állás, támogatásszerzés, egzisztenciális biztonság – mindez soha nem volt szempontja, amikor elindult gyűjtőútjaira. Azért vállalta el a külföldi felolvasóesteket – tisztességes honoráriumért –, hogy legyen miből finanszírozza a neki fontos kutatásokat. Ahogyan a magyar tudományos közélet és persze a cigány mozgalom is bánt vele, nos, abból ugyan soha nem lettek volna könyvek, CD-lemezek, kiadványok, s úgy tűnhetne el ez a hatalmas kincs, mintha sohasem lett volna.
Bari Károly pótolhatatlan, akadémiányi anyagot gyűjtött és publikált már eddig is. Több mint 40 éves gyűjtőmunkássága során kiadott egy meselemezt (A Nap és a Hold története, 1989, Hungaroton), 17 CD-t, publikált egy népköltészeti kötetet (Tűzpiros kígyócska, Szépirodalmi Kiadó, 1985) és három népmesei kötetet (Az erdő anyja, Gondolat, 1990, A tizenkét királyfi, Romano Kher, 1992, Az üvegtemplom, Debreceni Egyetem, 1994). Közülük Az erdő anyja és a Tűzpiros kígyócska cigányul is megjelent. Gödöllőn 1989-ben Bari szervezte az első cigány néprajzi kiállítást és tudományos konferenciát is.
Ebben a vonatkozásban különös hangsúllyal esik latba az a tény, hogy a cigányság mind a mai napig az erőszakos asszimiláció és az elnyomás áldozata. Ezt a tényt igazolja, hogy, bár manapság már nemzetiség a cigányság – mint a többi hazai kisebbség –, semmiféle érdemi munkát végző kisebbségi intézményei nincsenek: nincsen múzeumunk, kutatóközpontunk, színházunk, kulturális központunk, nincsenek kiadóink és nincsenek folyóirataink sem. Mint ahogyan az oktatás minden szintjén hiányzik az együttélés évszázadainak oktatása, a cigány hősök munkásságának bemutatása a magyar történelemben. Nem kell tehát csodálkoznunk, ha az előítéletek erősödnek, miközben az együtt lakás, együtt tanulás, együtt dolgozás lehetőségei és terei egyre csökkennek.
Bari már első kötetében (Tűzpiros kígyócska) megtanít bennünket arra: hogy „a cigány népköltészet éppen olyan sokszínű és gazdag, mint bármely más népé”. Ha érteni és elemezni akarjuk, el kell fogadnunk a „más”-ság mellett az „azonosság” dialektikus vizsgálati módszerének egyidejű érvényesítését, vagyis az nem megengedhető, hogy ha más népek folklórjában is fellelhető elemekkel találkozunk a cigány népköltészetben, rögtön megkérdőjelezzük annak érvényességét. A hasonlóságok puszta léte nem vonhatja kétségbe az életszemlélet sajátosságát, sem a sajátos filozófiát, sem a funkcionális használatot, vagyis a mély meggyökeresedést, és ezért a sajátként használást sem.
A Tűzpiros kígyócska című kötetben még költői fejezetei vannak a szövegelemzés alapján készült műfaji felosztásnak: a Lépeget az égi Isten című fejezet az eredetmondákat, hiedelemtörténeteket, varázslásokat, ráolvasásokat és gyermekmondókákat adja közre, a Kinyitják a kocsmát című fejezet mulatónótákat, keserveseket. A Tűzpiros kígyócska című fejezet balladákat, epikus énekeket tartalmaz.
Bari hangsúlyosan beszél a Tűzpiros kígyócskában is a Moszkvai Nauka Kiadó gondozásában megjelent Obrazci folklora cigan-kelderarej (Szemelvények a kelderás cigányok folklórjából) című kötetről, amelyben Demeter István – Magyarországról elszármazott adatközlő – gazdag repertoárját adják közre fiai, Pjotr és Roman Demeter. Ebben a kötetben az epikus énekek között találjuk az Európában számos nép folklórjában fellelhető, magyarul Kőműves Kelemen balladájaként ismert Manulo Zidarit, vagyis a Manulo kőműves cigány változatát a maga teljes szépségében.
Az autochton cigány népi kultúra számos jellegzetességét Bari fedi fel először: ő ír először a rituális beszéd és köszöntők szerepéről, az énekelt beszédről mint igaz szóról, a szertartás jellegű viselkedésformákról (például lánykéretés, megérkezés egy gyászolás helyszínére, énekkezdő engedelemkérés, vagy arról, mikor mit illik énekelni, gyászkeserves dalok, mulatók helye a szokásrendben stb.).
„Az énekelt beszéd és a rituális köszöntések egykoron ünnepnapokhoz kötődő szertartások voltak, amelyeknek töredezett nyomait ismerhetjük fel az engedelemkérésben, záróformulaként az áldást mondó fölé emelésében egyaránt...” – írja. Köszöntőt, illetve engedelemkérést kell mondani, ha feláll az asztaltól valaki, ha új vendég érkezik a mulatók közé, vagy a betérők jövetelekor, elmenetelekor. A köszöntőkre éppen a rituálé természetéből adódóan válaszolni illik, s az áldást a beszélőre is illik kiterjeszteni.
„A kortorári vagy sátoros cigányok úgy tartják, hogy az éneklés utáni szerencsekívánást hallja az Isten. A dal mágikus funkciójának emléknyoma ebben a hiedelemben is felfedezhető”– írja Bari Károly. És itt térjünk is át arra a sajátos világképre és szemléletmódra, amelyben a cigányok kultúrája gyökerezik. „A cigány mitológiájában a főisten szerepkörét Del tölti be, ő a mindenség teremtője és irányítója, a termékenység elősegítője, a család oltalmazója és a sors (pacima) váratlan jórafordulásának előidézője.” (Bari Károly: Az erdő anyja című népmesekötetének bevezetője, Gondolat Kiadó, 1990)
„Ijjá kránzsángi lumá”-ban élünk, mi emberek – kilenc ágú világban. Ez a mondás is a világfa hiedelemköréhez vezet bennünket, ahol van a „fehér világ”, melyben az emberek laknak, és amelyet az égből „Rajo”, a mennyország legtetejéről Del vigyáz, felesége a jóságos ég királynője „Cséréxki thagarnyi”, aki az erdélyi cigányok hite szerint pártfogolja az árvákat, és gyámolítást nyújt a betegeknek. Egyetlen gyermekük van, Édusi, a fiúisten, aki atyja természetfölötti hatalmának minden jegyével rendelkezik.
Del főisten egyik húga Baht, a szerencse Úrnője, másik húga Bibaht, a Szerencsétlenség úrnője. A hagyomány úgy tartja, hogy a teremtést beragyogó Napot Baht szülte, az éjszaka járó Holdat pedig Bibaht hozta a világra. Del férfitestvére a Szent Péter vonásaival is felruházott Szinpétré. Valamennyien a főisten közelében élnek. A gyönyörű égi világba („ande miravni chéreszki luma”) fehér galamb képében a bűntelen földi ember lelke is bebocsáttatik.
A pokol rémületes birodalmában „Jádo” lakik, a huszonnégy fejű Balafurkato, Világboszorkánya, az ő gyermeke minden sárkány és minden ördög. „Balavuro” és „Beng” – a világ boszorkányának legidősebb fia, „Bengengo Pulutori” s a fekete világ „Kali Luma” ártalmas alakjainak testében ott vannak az emberek ellen irányuló gonoszságok, kígyók és más csúszómászók. A gyermekijesztő lények „Trubáko, Mankusz és Zsizsi”. A Pokolban lakik a Szepirkovó is, törpedémon, aki se eleven, se holt. A temetőben halálszellemek vannak, jövetelüket a bagoly jelzi, s a tűzvész előtt tüzes sasmadár jelenik meg. Van fehér tündér, amelyik néha táltos paripa, s a mesehősök táltoslova, ő a világok közötti utazást segíti.
Az erdei démonok hol női, hol férfialakban védelmezik a fákat, amelyekből időnként „Buha” jön elő, aki a járványbetegségek úrnője is. A betegségeknek démonok a megtestesítői: „Xal tut o vurnyo! – egyen meg a sárkány! Dész ando póno! – Tífuszos legyél!” – maradt fenn az átokformulákban máig.
Ezek az átokformulák is mutatják, hogy a népi kultúra egyik legfőbb sajátossága a természetfölöttiben való hiedelem. Hogy nemcsak a természet és az ember formálja a világot, de velünk vannak a világ igazságosságát biztosító földöntúli erők és szellemek is. Ezért is olyan erős a cigányok hite a szerencsében, amely értékszemléletük középpontjában áll, és a környező világ „magántulajdon-birtoklása” helyett meghatározza életüket. A cigányok odaadják utolsó ingüket, és pontosan tudják, hogy „mi csináljuk a pénzt, és nem a pénz bennünket”.
Bari a hangszeres kíséret nélküli dalokat, meséket, történeteket gyűjtötte elsősorban, azok funkcionális használata és szövegelemzései alapján beszél gyermekfolklórról, eredetmondákról, hiedelemtörténetekről, lakodalmi, keresztelői, temetési szokásokról, ünnepi énekekről, varázslásokról, jóslásokról, álomfejtésekről és csodaesetekről. Külön fejezetet képeznek a balladák és az epikus énekek.
Gyűjtőútjait kölcsönzött magnetofonnal kezdte, amely a kor legmodernebbjei közé tartozott. De még ez a magnó sem volt felkészülve a cigány közösségekben történő gyűjtés hétköznapjaira. A csendben hallgatott mesék szófordulataira is kórusban reagálnak, a dalokban egymást biztatgatják, miközben az élet nem áll meg, a háttérben a gyerek éppen enni kér, vagy behallatszik a szomszéd hangja.
Nem csak az idő vasfoga miatt kell tehát kitisztítani azokat a felvételeket, amelyek még mindig megjelentetésre várnak. Bari egy 24 darabosra tervezett CD összeállítással szeretné folytatni folklorista munkáját, amelyekből 18 darabot sikerült eddig megtisztítania hangmérnök segítségével. További hat lemeznyi munkájának anyaga várja még a gondos lejegyzést, válogatást, szerkesztést, fordítást – a hangtisztítás mellett.
Immáron 8 éve próbálunk hozzá forrásokat találni, sikertelenül. Minthogy a lemezkészítés lassan haladt, a lakása falai közül csak nehezen mozduló költő az évek során mellékesként összegyűlt anyag feldolgozásával folytatta pihenésképpen. Tizenkét évnyi kutatómunkája eredményeit most három kötetbe szerkesztette. Ezekben régi cigány folklórszövegeket és kéziratos, tehát soha ki nem adott szógyűjteményeket ad közre. A több mint ezeroldalas munkát azonban nem befejezni, csak félbehagyni lehet – fogalmaz Bari. A közreadott szótárak a következők:
1. – Vistai Farkas Mihály: Cigány–magyar szótára – 1797 vagy ’98-ból
2. – Szmodiss János: Szótár magyarból czigán – 1826 vagy ’27 3. – Szmodiss János: Szótár czigánból magyar – 1826 vagy ’27 4. – Horváth Rudolf: Magyar czigány szótár – 1910-es évek 5. – Sztanykowszky Tibor: Magyar–cigány szótár – 1920-as vagy 30-as évek 6. – Csenki Sándor: Kis cigány–magyar szótár – 1934–35
A második kötetben népdalok, népballadák szerepelnek, míg a harmadik kötet eredetmondákat, népmeséket, közmondásokat, találóskérdéseket, babonákat tartalmazó vegyes anyag. Bari mindig precízen megjelöli a forrásokat, a gyűjtő vagy közreadó mellett a folyóiratot is, és lapalji jegyzeteket ír minden állításához.
Ily módon a kedves olvasó tudományos értékű gyűjteményt kap a kezébe, amelynek felbecsülhetetlen értéke van a cigány kultúra szempontjából. Gyűjtései során Bari negyvenezerre tehető számú cigány szót talált, amelyek állítása szerint már nem is egyetlen nyelv dialektusai, hanem önálló nyelvek. Ezen a ponton hadd emlékeztessek rá: szétszórtságunk és elzártságunk valóban képes önálló nyelveket faragni a romaniból is. De a modern technika és a határok megnyitása éppen a folyamat ellenkező irányú változását is lehetővé teszi.
Talán nincsen még minden veszve. Már csak intézmények kellenének hozzá, hogy nemzetiségi státusunk valóban kiteljesedhessen: vagyis múzeum, kutatóközpont, kultúrház, anyanyelvi kiadványozás és színház. Hogy lehessünk, akik vagyunk. Romák, cigányok – méltóságteljesen büszkék, olyan nagy formátumú alkotóinkra, mint amilyen Bari Károly.
(Forrás: Élet és Irodalom, 2014. február 7.)
 |
Nema komentara:
Objavi komentar