Életre várva - A németországi álom
Cigány csoportok, közösségek
Írta: Pató Selam
Évente több ezer roma kerekedik fel
családjával Közép-Európa és a Balkán országaiból azzal a reménnyel,hogy
Németországban vesse meg lábát és alapozza meg utódainak egy emberibben
élhetőbb élet esélyeit.
A
balkániak legdrasztikusabb bevándorlási hulláma a 80-as évek második felében
valósult meg, az ex-Jugoszláviában végbement (legdurvábban a romákat sújtó)
átalakulások kísérőjegyeként. Problémájukra akkor a német állam csak ideiglenes
megoldást kínált, mely egyben szavatolta a fejlődésben való
ellehetetlenítésüket: a menekült státuszért folyamodók hirtelen
szükségmegoldásként lágerekbe kerültek, s szerény havi megélhetési juttatás
mellett (mely a vendégszeretettel egybekapcsolva csak addig tartott, amíg a
szülőhazájukban el nem múlik a veszedelem), el lettek tiltva mindennemű
tanulástól és munkavállalástól.
A második bevándorlási folyamat Romániának
és Bulgáriának az EU-hoz való csatlakozásával vette kezdetét, mely azóta is folyamatosan
és viszonylag egyenletesen zajlik. Ezen roma állampolgárok, országaik EU
tagsága következtében, jogosultak a tagállamokon belül szabadon közlekedni,
lakhelyet választani, munkát vállalni, így bejövetelük elé semmi nem gördít
akadályt. A Sengen zóna államaiból érkezők ugyancsak könnyedén léphetnek be az
ország területére, noha az egyezmény értelmében 3 hónapot tölthetnek csak itt évente legfeljebb
két, időben különálló alkalommal, turista minőségben; munkavállalásra és
tanulásra nincs joguk. Sok roma ezt a beutazási módot választja, majd menekült
státuszért folyamodik. Sajnos a többség még ma sem tudja, hogy létezik
lehetőség politikai menedékjog kérelmezésére is, bár ennek procedúráját,
indokolása bizonyítási eljárását az utóbbi időkben jelentős mértékben
megnehezítették.
Jópáran amellett döntöttek, hogy személyes
okmányaikat megsemmisítve és eredeti személyazonosságukat eltitkolva hontalan
minőségben tartózkodhassanak itt, hiszen az állam nem toloncolhatja ki őket, ha
egyetlen más ország sem vallhatja őket a magáénak, ahová visszaküldhetnék őket.
Hasonló módon sok gyermeknek sincs állampolgársága, mert születési helyük a
legtöbbször arra nézve nincs befolyással, a szülők pedig gyakran nem jelentik a
saját állampolgárságuk szerinti korábban általuk már elhagyott országban, hogy
gyerekük született (sőt, nagyon sokszor két különböző országból származó roma
szülőpár gyermeke születik egy harmadik országban, és siklik ki mindennemű
nyilvántartás alól).
Hogy ellebbentsem a fantáziák ígéretes
fátylát mindazok szeme elől, akik itt valamiféle számukra új világ kapuját
sejtenék, szeretném bemutatni, miként él itt azok többsége, akik e fantázia
vonzásának engedve bele is vágtak elképzelésük valóságra váltásába. Nem nevezem
magamat szerencsésnek, amiért tudósíthatok mindarról, aminek tanuja lehetek e
téren. Boldogabb lennék a bőrömben tudatlanul, mit sem sejtve arról, milyen egy
magas életszinvonalú nyugati ország, az egykori "Birodalom" roma
gettója, mit szán sorsnak és perspektívának a többségi társadalom az ide nem
egyszer értékes ambiciókkal érkező roma embertásainak.
A kaszárnya, amelyben én jártam, a relatíve
elitnek tekinthető gettók egyike. Főleg Boszniából és Szerbiából való családok
vannak itt elhelyezve, összesen húsz. A nagyjából százötven főt jelentő
lakóközösségben általában 4-5 gyermekes családok vannak összezsúfolva, de van
köztük nyolc és tizenhárom gyerekes is.
Az ablaktalan, szűk folyosók mindkét
oldalán ajtók sora nyílik a 3-szor 5 m-nél kisebb cellákba, amelyek a családok
életterét jelentik. Vannak köztük konyhának kijelöltek, ezeken praktikusan két
család osztozik. A családok illemhelyei és a mosdók közös és koedukált térben
vannak, semmi lehetőséget nem hagyva a tradicionális romákra jellemző szigorú
szemérmességi alapkövetelmények betöltésére. Pedig az itt lakó romák mindnyájan
tradícióikat őrzők, öltözködésükben, magatartásukban, roma
anyanyelvhasználatukban azt kinyilvánítóak!
Döbbenetes a tarka emberi hangyaboly
látványa; a járatnak is nevezhető folyosón és a fülkéknek is mondható pici helyiségekben
a nyüzsgés. Magánéletre, tanulásra, hobbira, kikapcsolódásra, művelődésre,
bárminemű képességfejlesztésre, tehetségkibontakoztatásra, de akár egyszerűen
néhány nyugodt önálló gondolat megélésére is teljesen alkalmatlan a hely.
Individuális értelemben vett személyiségfejlődésre esély sem lehet, ahol a
megmaradás záloga a kollektivitás, a kollektív psziché dominanciája.
Vendéglátóink már tizenkét éve "élnek" itt -, ha ugyan életnek lehet
nevezni azt a vegetatív létfenntartást, ami ebben a közegben megvalósulhat.
Vannak olyan városok Németországban, ahol
tíz-tizetötezer roma sorsa van lerendezve hasonló -, vagy még nyomorúságosabb
módon. "A cseppben a tenger" jelensége, ahogy az EU-n kívülről
érkezett romák országos nagyságrendű sorsa mutatkozik meg abban is, hogy a
lakóközösségben senkinek nincs munkája. Lehetőségük sincs rá, hiszen a törvény
rafinériájából eredően csak 3 hónapos ún. türelmi ottartózkodási engedélyt
kapnak a külföldiek ügyeit intéző hivataltól, munkavállalási engedélyt viszont
csak az kaphat a munkaügyi hivataltól, akinek minimálisan 1 éves ittartózkodási
engedélye van. Így a két hivatal egymás közt pingpongozik azokkal, akik
tudnának és akarnának dolgozni, de az ördögi kör erre nem ad lehetőséget.
Stabil ittartózkoási engedélyért folyamodni csak 6 évi igazolható itteni
munkaviszonyt követően lehetséges.
Sokan éveken, évtizedeken keresztül járnak
vissza 3 havonta a hivatalba, tartózkodásuk újabb 3 hónappal való
meghosszabbításának engedélyeztetése céljából. Az engedélyt megkapják, de a
kitörési lehetőséget nem. A németek minden elképzelhető módon és eszközzel
megakadályozzák a romák integrációját -, jelenti ki vendéglátónk, s az indoklás
sem marad el: azok az ingatlantulajdonosok, akik bérbe adják az államnak
épületeiket arra a kilátástalan célra, hogy oda külhonból érkezett romákat
költöztessenek, extrém összegeket kapnak lakbér gyanánt. Csak ezen romák ezen
állapotba való konzerválásával tartható fenn az állami és uniós pénzek ilyen
irányú áramoltatása, visszaforgatása az iparba -, merthogy az ilyen alapon
kifizetett összegekre egész iparágak épülnek itt. Nem véletlen, hogy míg más
nemzetiségű bevándorlók elhelyezésekor heterogán lakóközösségeket hoznak létre,
ezzel is kiküszöbölve az izolációt és segítve az integrációt, addig a romákat
szegregálják, kifejezett gettókat teremtenek direkt a roma nemzetiségűek
számára.
A mesterségesen belterjes közösségekben a
gyermekek számára nem nyílik lehetőség roma anyanyelvük mellett németül is
megtanulni, ami ellehetetleníti esélyegyenlőségüket, beilleszkedésüket a
tanulás világába. Pszickihailag is beléjük ég a megkülönböztetettség tudata: a
roma gettókat szüntelenül megfigyelik, s bármilyen törvényellenes cselekmény,
lopás-rablás vagy egyéb történik, azonnal itt csapnak le razziázni a rend őrei.
A gyerekek fenyegetettségben nőnek
fel; a folyamatos kontroll arról
tanuskodik, hogy a többségi társadalom veszélyesnek ítéli meg őket.
Elképzelhetetlen, hogy ilyen lélektani nyomás mellett ne deformálódjon az
egészséges önértékelés, és a társadalomban jól betöltött értékes szerep
vállalásának esélye ne apadjon drámaian. Ez a társadalom egy olyan destruktív
zsánerszerepet húz rájuk, amely sem praktikusan, sem intellektuálisan nem hagy
kiutat a kriminalizált és nyomorúságos, személyiségmentes masszából, mert az
államnak sokkal nagyobb érdeke fűződik ezen állapot fixálásához.
A további illúziók eloszlatásához még
érdemes arról is szólni, hogy a magukat szintóknak nevező, évszázadok óta itt
élő romák nem csupán erkölcsi-jogi támaszt-védelmet nem jelentenek az ide most
érkezők számára, de elméletileg sem vállalnak velük semmiféle közösséget. Bár
nyelvük gyakorlatilag azonos, a kultúra és a tradíciók is hasonlóak, a szintók
bevehetetlen fallal bástyázzák körül és határolják el magukat. Noha tudomásunk
szerint egyetlen roma nyelvű irodalmi művük sincs, mert a nyelvet csak belső
körökben megőrzendő dolognak, egy népcsoport magántulajdonának tekintik, s
semmi jelentős dologgal nem dicsekedhetnek, gyerekeik tanulni nem szeretnek,
felnőtteik pedig dolgozni -, felsőbbrendűnek tekintik magukat más romáknál.
1982-ig a német történelemben nem esett szó
a nácik romákra is kiterjedő népirtásáról; Romani Rose munkásságának
köszönhetően került be a köztudatba a roma holokauszt. A szintó családok ennek
révén kártérítések különböző módjaiban részesülnek, kifizetések mellett pl.
bizonyos adómentességekben. De ez a gesztus még megközelítőleg sem vethet
fátylat arra a tényre, hogy az európai romák tömeges lemészárlása nem csupán a
német országhatáron belül élőket súlytotta; példának okáért a jasenovaci
táborról is csak néhány éve lehet tudni. A kártérítési szándékot jelképező
kiváltságok így indokolatlanul korlátozódnak a szintikre, miközben az Európa
más országaiból érkező romák ma is élőhalottságra vannak itt ítélve.
A valóság az, hogy a számukra létrehozott
szegregátumok csak egy valamiben különböznek a rettenetes emlékű
gyűjtőtáboroktól: aki most itt van, önként érkezik, és nem a halálra, hanem az
életre vár...
Pató Selam: MEGMUTATOM A VALÓSÁGOT! - I.
rész: Életre várva - A németországi álom
Nema komentara:
Objavi komentar