Phirindos
maśkar e pero
|
Írta:
Ruzdija Russo Sejdovic
|
||
Phirav romene
mahalasa maśkar e purane, bangarrde, phagle, kolibe thaj barake
(na ?anav si kodo farbime, lekhavne vak čačes kerde) thaj me
jakha peren pe bičajrali phuv thaj uśtadi čik savi del ma godi
pe śtavime glina po časo e Artistimasko, po śtavime morosko
xumer angla e furunava.
Thaj en-e ko čik dikhonpe e tragura
varekaske phirimasko thaj pharimasko, guravde thaj bistarrde,
biśunde dukhako thaj bihavazeske sigarimasko e manuśengo save
khere irinpe, svako djes xasarrde.
Anglunes dikhav po
drom e animalenge tragura. Tragura e kamle thaj milovime mucengo,
e čačavnenge thaj mrśkime zhuklengo.
E čhavrenge nange
tabajenge tragura hamime e zhivutrenge tragorenca. Goleske e xiva
n-e čik dikhonpe sar tragura neve isajengo, kompozicije si neve
trajorengo.
(O Darwin bipaćavnes xarundelas pi čhor, rodindos
an-e neve trahura manaja varesave neve evolucijako.)
Gija phirav angle
thaj duma kerav.
Kerav godjaveripe
andar o vakto.
Haćarav sar xal
amare bizhangle tragura pe phuv, vi mure. Sar o thuv kana xal e
kontura katar o tasvir, polokhes zhi ko parrnipe, zhi ko mulipe.
Thaj haćarav, sar
an-e amende e ćhinje, bangarde trajostar, anel bahval savi
śiljarel e bubrekuri, an-o godjaveripe e kotora čhudine
divesengo anel thaj čhuvel.
Thaj an-e jakha o tazo ćidinjavol e
čuče źeljengo sar izrape thaj zor trajimasko. O sunaripe jek
dives po asvalt thaj beton maśkar e khera te phirav.
E kale
sulundajra e bokh te xan, o manuś te iklel andar o nangipe pe
nakhlimasko thaj te resen kote kaj na numa ka sunaren, no o
trajipe ka trajon.
Goleske me jakha
peren tele po dukhavdo śtavime drom sar kotora katar o kalime
sastri an-o paj.
Trajovav an-o izrape, thaj o časo pe muri morćhi
maj polokhes zhal katar o časo savo po zido marel e momenturi
čačimaske a na suneske.
 
***
Rovom az utat a
roma nyomornegyedben, az öreg, düledezett putrik és barakok
között (nem tudom, ez tényleg a valóság, vagy csupán
festmény-szerű vízió) és tekintetem a kopár talajra hullik s
a felverődő sárra, ami eszembe juttatja az agyagformázást a
művészetórán, a kenyértészta bevágásait a sütés előtt.
És ebben a sárban látszanak valakinek a nyomai, lépéseké, az
elveszett embereké, értelmetlen sietségüké, akik minden nap
itt érkezenek haza, hangtalan és hallhatatlan fájdalmaik titkos
és feledett lépteivel.
Először látom az
úton az állatok nyomait. Dédelgetett elkényeztetett macskákét,
hűséges és kivert kutyákét.
A gyerekek mesztelen
talpacskáinak nyoma összekeveredik az állatok lábnyomaival.
Közös bemélyedéseik a sárban úgy látszanak, mint egy
újfajta teremtmény nyomai, kompzíciójuk egy új élőlényé.
(Darwin hitetlenkedve vakarászná szakállát, az új élet
jeleiben valamiféle új bizonyítékot keresve az evolúcióra.)
Így megyek előre
és gondolkodom.
Elmélkedek az
időről.
Érzem, hogy
kebelezi be a mi esztelen nyomainkat a föld, az enyéimet is.
Mint amikor a füst szétoszlatja a kontúrokat a kép körül,
lassanként, egészen a fehérségig, a halálig.
És érzem, ahogyan
az idő az élettől kimerült, megtört lényeinkbe szelet hoz,
ami áthűti a veséket, s az értelembe a kidobott napok
szilánkjait sodorja és veti ki.
És a szemekben az üres
kívánságok zacca gyűlemlik, mint az élet remegése és ereje.
Arról álmodozom, hogy egy napon aszfalton és betonon járhatok
itt a házak között.
A fekete sorsokat felemészti az
éhség, az ember kiléphet végre a múlt mezítelen
nincstelenségéből, és elérhet oda, ahol nem csak álmodozni
fog, hanem az életet fogja élni.
Azért tekintetem
úgy hull az út fájdalmas masszájára, hogy a látvány
belsőleg átalakít, mint a víz az edzéskor belé mártott
fekete vasdarabokat.
Remegésben élek, és lassan eljár az idő
a bőröm felett, az órától amelyik a falon veri az igazság
perceit és nem az álmokét.
(fordította:
Pató Selam)
|
Nema komentara:
Objavi komentar